Beszéljünk pár gondolat erejéig az emberi társadalomról. Sok csata és véráldozat útján jutottunk el
ahhoz az általunk demokráciának ismert fogalomhoz, amit mi mai emberek természetesnek veszünk.
Elméletileg mindenki egyenlő, illetve egyenlő esélyekkel vág neki az életnek. Persze mindannyian
tudjuk, hogy ez nem így van. Mégis él bennünk a kényszer, hogy ezt a politikai rendszert ráhúzzuk
más fajok tagjaira.
A kutya, mint faj, rendkívül színes és összetett. Etológusok szerint a domesztikáció azaz a farkas
házasítása párhuzamosan ment végbe egyszerre több kontinensen. Talán ez is eredményezheti azt a
nagy variabilitást, ami a kutyafajták között megfigyelhető. Persze az ember különböző célokra,
különböző egyedeket választott ki és tartott meg, majd azt hagyta benne a „tenyésztésben”, ami
számára kedvező volt. A nyájak őrzésére nagy territoriális ösztönű méretes kutyákat, a vadászatra a
jó zsákmányszerző ösztönnel rendelkező vadász kutyákat. Egyszerű társállatként az emberek nem
tartottak kutyákat, hisz csak még egy éhes szájat kellett volna betömni. Talán az egyetlen olyan
kutya, aki a legősibb társasági kutya a pekingi palotapincsi. DNS vizsgálatok alapján a mai kutyafajták
közül ő, akinek DNS-e áll a legközelebb a farkaséhoz. Érdekes.
Száz szónak is egy a vége, abban megegyezhetünk, hogy a kutya, mint faj elképesztően változatos
fajtákat tudhat magáénak. Nem egy síkon működnek, nem ugyanaz az ösztön munkálkodik bennük,
és nem utolsó sorban nem ugyanazzal az idegrendszerrel rendelkeznek.
Ha az etológiára gondolunk akkor az érzelmek és gondolatok világában elmerülve pontosan tudjuk,
hogy a kutyának vannak pozitív és negatív érzelmei. Ugyanúgy vannak félelmei, lehetnek szorongásai,
illetve akár önromboló is lehet. Ezen egyedek a régmúltban nem maradhattak életben, hisz az ember
nem tudott “hasznot” húzni belőlük. Egy félős pásztorkutya a nyáj szélén rés a pajzson és a farkas
bármikor elvihette volna a bárányt. Ha túl verekedős volt, akkor pedig a farkas elcsalogatta a nyáj
mellől és a többi farkassal karöltve kioltották az életét. A természetben élő vadállatok hasonló
szelekciós nyomás alatt élik az életüket, hisz csak azok az egyedek tudnak fennmaradni, akik
kooperatívak, megfelelő agresszióval rendelkeznek az erőforrások megszerzése vagy megvédése
végett. A zsákmányoló élőlényekre ez különösen igaz.
Na de a mai demokráciánkban ez nem képezi szelekció tárgyát. A mai kor embere zömében
kedvtelésből tart kutyát. Természetesen vannak akik dolgoznak a kedvenceikkel, de mondhatni, hogy
ők tudatosan választanak a munkaterületre alkalmas egyedeket.
Elérkeztünk a dilemmához.
Vajon miért gondolják az emberek, hogy minden kutyának minden másik kutyával barátkoznia
kellene? Miért akarunk minden kutyát megmenteni attól, hogy önmaga legyen? Miért akarunk soha
véget nem érő tréningekre járni, ahol azt ígérik, hogy a kutyánk egyszer majd mindenkivel jóban lesz?
Miért támasztunk egy kutyával szemben olyan elvárásokat, amik csak az emberi társadalmunkban
lehet elvárt?
Jelentsük ki végre, hogy mi vagyunk a hibásak. A társadalmunk felépítése és a gondolkodásmódunk
hibás abban, hogy bizonyos fajták elkorcsosultak, elveszítették azon értékeiket, amiktől ők maguk is
boldogabbak voltak. A kutya nem lehet divat tárgya. Minden fajtának a „halála” az volt, ha megjelent
róluk egy mozifilm, vagy éppen egy mese.
A híres Magnum tévésorozatot követően mindenki Dobermannt szeretett volna, A Rex felügyelőt
követően a németjuhászról kialakított kép a rajzos németjuhász volt. A west higland white terrier a
róka, borz és patkányvadász volt, ma pedig táskák mélyén éli az életét.
Adott fajta iránti fokozott igény mindig támogatta a szaporítók megjelenését, akik nulla szelekcióval
mondhatni gyártották a kutyákat. Nem volt cél, hogy az adott fajta egyede azon tulajdonságokat
örökítse, amik a fajtára jellemzőek voltak. Nem törődtek az egészségüggyel, ezért rengeteg kutya
szenved örökletes betegségekben. Ki az aki úgy gondolja, hogy az természetes, hogy van olyan
kutyafajta, ami már önként képtelen utódokat a világra hozni, vagy éppen az egész fogsora kihullik 4
évesen.
A tolvaj és az orgazda esetéhez tudnám ezt hasonlítani. Amikor az orgazda egy bizonyos illegálisan
megszerzett termék iránt keresletet jelent be, akkor a tolvaj elmegy és megszerzi. Ezen hasonlatból
remélem érzékelhető, hogy a mai kor emberének vágya, miszerint szeretne cuki „táska kutyákat”,
vagy éppen a környezeti ingerekre nem reagáló amúgy nagy ösztönű kutyákat, sikerült a tenyésztést,
illetve szaporítást olyan irányba terelni, hogy az előállított fajták egyedei elképesztően sok
degeneratív, természetellenes tulajdonságokkal rendelkeznek. Például ki az aki azt gondolja, hogy egy
francia bulldognak jó az, hogy nem kap már szinte levegőt?
És ez még csak a tenyésztés, szaporítás kérdésköre.
Nézzük társadalmunk másik nagy problémáját, mégpedig a kutyák viselkedésével kapcsolatos
elvárásokat, valamint a képzést.
„Rottweiler támadt a gyerekekre”, „Pitbullok tépték szét a nagymamát”.
Mindannyian találkoztunk sajnos hasonló szalagcímekkel. Egyből az adott fajtát tartottuk
veszélyesnek, egyből ítélkeztünk, holott ez közelről sem így van. Az emberek jelentős hányada
egyszerűen képtelen a saját habitusához, képességeihez, képzettségéhez megfelelő kutyafajtát
választani.
Idős hölgy vesz magához egy bull típusú kutyát olyan fizikummal, hogy egy tacskót sem tudna
szegényem vész esetén megtartani. Családba helyeznek el kisgyermek mellé olyan Akitát, mely arra
lett tenyésztve már 5000 éve, hogy akár egy medvével szembe szálljon. Ha valaki szeretne autót
vezetni, akkor előbb elmegy és megtanulja a vezetés alapjait, majd a vizsgát követően mehet a
forgalomba. Kutyát bárki vehet pusztán érzelmi alapon.
A helytelen választáson túl társadalmunk egyik megosztó problémája a képzés.
Divatszavakká váltak a képzésben az averzív eszközök, reaktív kutyák, vagy éppen a csak pozitív
tréning. Neves professzionális, világbajnokok, edzők, kiképzők pedig látenciában tevékenykednek,
mert a széles „demokratikus” tömeg és a közösségi médiában lubickoló véleményhuszárok
össztűzében nem lehet már egy kutyának azt mondani, hogy NEM.
Véleményem szerint ez egy helytelen, és zsákutcába vezető hozzáállás.
A kiképzés is két irányba tart jelenleg. Vannak a munkakutyások és a családi kutyások. Kérdezem én,
hogy mitől lesz egy kutya családi kutya. Azért, mert egy tápgyártó oldalán megjelent kutyafajta
divattá vált és nagy számban vettek családok az adott kutyafajtából, attól még nem válik hirtelen
együttműködő családi kutyává. Rengeteg Labradorral találkoztam, akik igenis harapósak, bocsánat
reaktívak voltak, pedig az általános kép róluk, hogy a gyerekekkel boldogan szaladgálnak. Sajnos ez
nem minden egyedre igaz, sőt volt olyan év, amikor a világon a legtöbb harapásért a Labrador felelt.
Pedig sokáig a tacskó vezetett.
Úgy gondolom, hogy a családi kutya fogalma nem létezik, az erre épített iparág pedig konkrétan
emberek millióit vezeti félre. Egyszerűen arról van szó, hogy van egy kutya, ami a fajtának megfelelő
ösztönadottságokkal rendelkezik és megfelelő módszerekkel ki kell képezni. A hangsúly pedig a KELL szón van. Miért is? Kis termetű kutyák tulajdonosai között szép számmal fordulnak elő olyan
emberek, akik nem érzik szükségességét, hogy a kutyáik ki legyenek képezve.
Gondoljunk csak egy sétára. Egy 3 kg-os kutyát egy hámban is könnyű megtartani, míg egy 45 kg-os
kutya ha húz, akkor akár a gazdáját is feldöntheti. Mindenkiben él az a kép, amikor a nagy testű,
amúgy képzett kutyával sétáló ember-kutya párossal szembe érkezik a kis testű ordító kutyával,
történetünk Mari nénije, majd az ordítás közepette felkapja, ezzel a viselkedésére még rá is erősítve.
Mari néni nem érzi szükségességét, hogy kiképezze, szocializálja a kutyáját. Sőt a mellette elhaladó
nagy testű kutyára és gazdájára úgy tekint, mint aki elvette a kedvenc játékát.
A képzés másik nagy problémája a hamis kép. Sok felkapott kiképző igyekszik mindenféle
tudományos megközelítéssel ezoterikus misztikumnak beállítani a kutya „lelkével”, belső lényével
való foglalkozást. Kiváló dramaturgiával megrendezett videós szemléltetéssel, szavak csűrésével
elmagyarázzák, hogy minden kutya képes arra, amit ők csinálnak, de nálad azért nem működik, mert
te valamit elrontottál. Én óvakodnék ezektől az emberektől, mert egy korrekt kiképző nem hiteget,
nem ringat hamis álmokba, hogy a te kutyád erre meg arra lesz képes, ha pontosan tudja, hogy ez
nem így van. A kiképző igenis megmondja neked, hogy mik a lehetőségeid, mik az elérhető céljaid és
mit tegyél, vagy mit sem. Egyik hazai „neves” kiképző videó kampányt és előadásokat szervezett
például azzal a mottóval, hogy minden kutyával szabadon kellene sétálni. Aki ezt nem tudja
megtenni, az nem is érezheti magát igazi kutyásnak és nem tudja mi a lényeg. Persze vágyai vannak
mindenkinek és szeretne azok közé tartozni, akik ezt megtehetik, de kérve kérek mindenkit, azt
gondolja végig. Hazugság, hogy ez mindenkinek mehet, mindenki képes rá.
A kutyák társadalma nem emberi, nem is lehet az. Nem hisznek a demokráciában. A kutya, mint fajta
nem gyermek, nem érzelmi válságot pótló tabletta, hanem egy elképesztően szenzitív, a
társadalmunkba bizonyos szabályrendszerekbe beépíthető, szeretetet adni képes fantasztikus élőlény
és elsősorban KUTYA. Az a misztikum pedig, hogy minden kutya ugyanolyan hűséges mint Hachiko
jelentem nem igaz.
