Avagy a nagy dilemma, kinti, benti, kinti-benti?
Egy középkori eredetű dal azt mondja : „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni hogyan kell a dudát fújni”. Esetünkben talán nem ennyire „komoly” a helyzet, de kétségtelen, hogy a boldog kutyatartás lemondásokkal, alkalmazkodással jár!
Fontos megértenünk, hogy a kutya egy érzelmekben gazdag, szociális társállat, ősei esetenként nagy létszámú falkában éltek, ezért igényli a fajtársai és az „embere” közelségét egyaránt. A háziasítás során a négylábút különböző feladatokra, munkára szelektálta az ősember. Elsősorban vadászatra, majd őrzése, terelésre, „szolgálatra”, csupa olyan dologra, amelyet közösen végeztünk. A közös tevékenységek eredményesen csak úgy jöhettek létre ha a kutya képes volt a gazdája jeleit, utasításait értelmezni. Ezen különleges kapcsolat, kommunikáció kialakulásához nélkülözhetetlen, hogy a két fél sok időt töltsön együtt, hiszen különben nem fogják érteni egymást. Azt hiszem meg is érkeztünk a dilemma első „kinti „részéhez. Az az eb, aki a gazdáját csak etetéskor látja, ha el nem felejtik – „bizonytalan, mint a kutya vacsorája – s nem foglalkoznak vele, mert úgyis ott van a kert, szaladgáljon kedvére, az egyszerűen nem is tudja, hogy térd fölött is folytatódik az ember. Nekik az ember nem gazda, hanem egy „etetőgép”, amivel nem is próbálnak kapcsolatot teremteni, mert a közös kommunikáció nem létezik, így nem is ismerik egymást igazán. Bezzeg ez az eb önhibáján kívül, mint egy régész az udvar minden négyzetméterét ismeri már, hiszen unalmában mindenhol végzett már ásatásokat, feltárásokat, és kivénhedt rockzenészként képes éjszakákon át üvölteni a holdat. Ingerszegény környezetének köszönhetően szökésre adja a fejét, vagy ha ez nem megy komoly viselkedészavarok alakulnak ki nála.
Természetesen ezek a problémák nem alakulnak ki, ha megfelelő minőségi időt töltünk együtt a barátunkkal, foglalkozunk vele, az ösztönkészletéhez megfelelő feladatot adunk neki, sétálni visszük, mindennapi rutint
alakítunk ki nála. Így boldog, elégedettségében a kert díszévé válik. Akkor hát a benti tartás a megoldás?
Amiről a mindenhez is értő „szakértőktől” azt hallani, hogy „kínzás”a kutyának! Tagadhatatlan, hogyha a lakásunkban van a kutya többet vagyunk „kénytelenek” foglalkozni vele, hiszen kevesen szeretnek kutyapiszokban élni. Így legalább három gyors egészségügyi séta beiktatásra kerül naponta, amely inkább gyorsasági futam, mint minőségi időtöltés. Szerencsés az az eb, akinek a kétlábúját magával ragadta a folyékony szenvedélybetegség, mert ezekben az esetekben a négylábú a „hivatalban” egyfajta hű kísérőként társadalmi életet élhet. Talán a benti „rabságban „tartott kutya nagyobb katasztrófa magára és a környezetére, mint a kinti, ugyanis méginkább ingerszegény környezetben van ezért az idegrendszere sokkal jobban károsodik.
Hát akkor se kint, se bent nincs helye a kutyának?
Egyszerűen meg lehet fogalmazni a választ erre a kérdésre : A kutyának az ember mellett a helye! Olyan ember mellett, aki megfelelően gondoskodik a négylábú testi és szellemi lefárasztásáról, ösztönei kielégítéséről,
TÖRŐDIK vele, így különleges, boldog kapcsolat, szimbiózis alakul ki köztük, amelyben részletkérdés, hogy kint, vagy bent!
(A fent leírtak tekintetében bármilyenfajta egyezés csak a véletlen műve lehet)
